Görög András Néptánc és muzeológia című tanulmánya azt a dilemmát vázolja fel, miszerint a néptánc bemutatható–e a tárgyi kultúrához hasonló módon, múzeumi eszközökkel. A szerző szerint szerint történeti forrásaink a forrásközvetítő közeg szerint háromfélék lehetnek (tárgyi emlékek, írott források és szellemi hagyaték). Görög András hivatkozik Molnár Istvánra, aki szerint a tárgyi és írásos forrásokon túl a szellemi kultúra (zene és tánc) is képet adnak a múltból. A tanulmányban olvashatunk arról, hogy az egyes kutatók hogyan vélekednek a néptáncnak a nemzeti művelődésbe beemeléséről és annak színpadra állításáról. Maácz László a módszerek történetét vázolja fel (pl. Gyöngyösbokréta Mozgalom; a következő generációban hitelesség és eredetiség kérdése Muharay Elemér nem ellenzi a tudatos szerzői beavatkozást; Rábai Miklós szerint a néptánc több, mint ami múzeumi gyűjteménybe való; 1960–as évek Novák Ferenc vendégkoreográfusok szerepe; Györgyfalvi Katalin  a megismert táncfolklór felhasználását nem pedig a bemutatását tartja fontosnak; Mihályi Gábor a Magyar Állami Népi Együttes vezetője szerint nem szeretnének a magyar néptánc élő múzeuma lenni stb.). Olvashatunk Gombos András dilemmájáról, hogy hogyan lehet a népi kultúrát a mindennapi élet szerves részévé tenni, vagy többek között Andrásfalvy Bertalan elméletéről, miszerint jövőt akarunk építeni és nem a múltat visszahozni. Görög András ismerteti a kérdéssel kapcsolatban a szellemi kultúrjavak muzeumi bemutatása ötletének eseteit pl. milleniumi Néprajzi Falu falu megelevenítése érdekében Wlislocki Henrik szerint vidékről időnként csoportok ünnepi eseményeket jelenítsenek meg, vagy Györffy István szerint a Gyöngyösbokréta „szellemi szabadtéri múzeum“ stb. A tanulmány végén a szerző összefoglalja a néptáncelőadások dilemmájának három típusát.