A cikk Diószegi László tollából született, mely válasz egy, a Magyar  Nemzet 2002. január 24-i számában megjelent, Margittay Gábor: Új esztendő, rég megunt hagyományok című írására. Az előszóból megtudhatjuk, hogy korábban, a FolkMAGazin 2002/1. számú kiadványában fent említett írásra reflektált előzőekben már Szigetvári József is. Ezen cikkek témája pedig a 2002 év elején megrendezésre került Néptáncantológia kapcsán írt tánckritika. 
A szerző először is emlékeztet arra, hogy sajnos, elmúltak azok az idők, mikor a Magyar  Nemzet és a Táncművészet hasábjain akár heti, havi rendszerességgel jelentek meg a magyar néptáncművészetről írások, kritikák. Mára, - állítja - a néptánc szakírás gyakorlatilag megszűnt. Így örömmel várhatta-vehette a "szakma", hogy Margittay Gábor személyében egy tánckritikus írt a Néptáncantológia kapcsán. Azonban rámutat, hogy a kritikus tévesen határozza meg véleménye szerint e fórum célját és jellegét, ugyanakkor tájékozatlan, s a néptáncművészet felszínes ismeretéről tesz tanúbizonyságot. A kritikus által tanácsolt irányvonal, célkitűzés, hogy a színpadi néptáncművészetet meg kell újítani, hogy emészthetőbb, multikulturálisabb legyen, nem mai eredetű. A cikk írója felidézi, s taglalja az ötvenes évektől kezdve az erre felső politikai vezetés részéről irányuló törekvéseket, s azok éppen az eredeti célkitűzéssel ellentétes eredményét. A hetvenes-nyolcvanas évek öngyógyításáról ír, majd kitekintve az akkori nyugat-európai, és egyesült-államokbeli helyzetet is elemzi.
Példáként hozza fel a kritikus által is említett, megmentőnek tartott "világzene" megszületését, mely a szerző szerint kifejezetten üzleti megfontolásból jött létre, s melynek a felszínes ismeretekkel összeszedegetett népdal és népzene az alapja, és gyorsan, könnyen fogyasztható "termékeket" gyárt. Felhívja a figyelmünket, hogy ne keverjük a szórakoztató zenét a klasszikus zenével, a világzenét a népzenével, a "világtáncot" a néptánccal. Írását azzal zárja, hogy a színpadi néptáncművészet törekvése, mely a folyamatos megújulás, kísérletezés, útkeresés, már több, mint 40 éves múltra tekint vissza. De ezeknek az utaknak a mércéje nem a show-színpadokon, hanem a Bartók Béla és Kodály Zoltán által meghatározott világban található meg.