A felvételen a zenészek saját hangja hallható, amint elmondják nevüket, korukat, és azt, hogy milyen hangszeren játszanak. Lukács bácsi ’59 óta ekkor hallotta először ezt a felvételt, amelyen ő brácstamburán kísérte a prímást, Szajcsán Jokát. A Šokadija akkori felállása: Szajcsán Joka (1919) - prímtambura; Késity Ivo (1928) - basszprím; Dobszai Luka (1930) - brácstambura; Csellinác Ilija (1922) - tamburabőgő. Ekkor még nem volt a tagja a zenekarnak Bárác Stipa (1926), aki később a zenekar vezéregyénisége lett, énekhangja Mohács egyik büszkesége. Mindannyian sokácok, akik maguktól kezdtek zenélni, de a megfelelő, vendéglátózáshoz előírt vizsgákat letették, egész életükben fő foglalkozásként, hivatásként űzték a zenélést. Ők minősültek a mohácsi sokácok hivatásos zenekarának. Rendszeresen hívták őket Baranya megye szerte lakodalomba, bálokra, a sokác falvakba elsősorban: Szemely, Szalánta, Kökény, Szökéd, Németi, Kátoly, Beremend, Kásád, Szederkény, Áta, Alsószentmárton, Drávaszentiván, de átmentek Újmohácsra is, Bácskában és Csongrádban Deszk, Gara, Hercegszántó tartozott hatáskörükbe.