Az, hogy a duda hosszú évszázadokon keresztül uralkodó hangszere volt térségünk zenekultúrájának, és ez rányomta bélyegét a huszadik század hagyományos zenei életére, a magyar etnomuzikológiában alaptételnek számít. Ismert tény az is, hogy hagyományos műveltségünkben külön a dudára utaló dallamtípusok, vokális és hangszeres előadásmódok, sőt, külön e hangszerhez köthető hiedelmek és szokások is felfedezhetők. Jelen tanulmányomban arra vállalkoztam, hogy megfogalmazzak néhány kérdést és megállapítást a vonószenekarok tudatosan, bevallottan a dudához kapcsolódó repertoárjának témakörében. Ehhez elsősorban szükségesnek látom megfogalmazni, mit értek a „tudatosan, bevallottan a dudához kapcsolódó repertoár” alatt. A rendelkezésünkre álló hangfelvételek azt mutatják, hogy a vonósbandák dallamkészletében a magyar nyelvterület egy részén fellelhetők olyan dallamok, melyeket maguk a zenészek is dudanótáknak neveznek, vagy más módon a dudazenéhez kapcsolódónak tartanak. Ettől függetlenül természetesen még egy sor olyan dallamot, előadásbéli sajátosságot, vagy motívumfűzési gyakorlatot ismerünk, melyek a vonós hangszereknél kimutathatóan kapcsolódnak a dudazene hagyományához, ezekkel viszont most nem kívánok foglalkozni. A vonószenekarok muzsikusai által előadott dudanóták általában nem dallamaik révén, hanem elsősorban különleges játékstílusuk, mégpedig a duda hangzásának tudatos imitálása miatt viselik ezt a megnevezést.