Nem szóltam senkinek semmit otthon, egy szomszédasszonytól, Isten nyugosztalja, kértem harminc lejt. Húszat vagy harmincat kértem kölcsön, mert nem akartam anyámnak megmondani, hogy mit határoztam. Odaadtam a dossziémat egy embernek, az iskolától egy igazolást, hogy befejeztem a tíz osztályt ilyen és ilyen eredménnyel. Azzal kellett menni, úgy hívták, hogy doszár, de hát egy papír volt. S azzal elment egy tanár, nem is tanár, egy ilyen érettségizett gyerek, aki ott tanított az iskolában. Halltam én a faluban, hogy menen az országba, viszi a doszárokot bé az iskalákhoz. S akkor mondom, há elküldöm én is. Kellett adni neki húsz vagy harminc lejt, fránkot, hogy tudja járni az országot. Mikor visszajött, mondja, hogy sehol nem fogadtak bé leányokot, csak Hétfaluba, rományul Szecselébe, és Szentgyörgyre. Szecselébe béadta egy elektromos szakiskolához a jobbakat, s akik maradtak, azokat Szentgyörgyön valamilyen textilgyárnak az iskolájához. Visszajött a hír, hogy ott van a dossziém Szecselén, egy elekrotechnikai iskolában. Megmondtam a szüleimnek, ne, elküldtem a papíromat egy iskalába és visszajött, hogy felvettek. Szegény édesanyám nagyon szomorú volt. Még nem volt megszületve a legkisebb húgom, heten voltunk, annyi apró gyermek volt. Azért nem akadályozták meg, hogy elmenjek.