Úgy ment el, ahogy jött – Vadasi Tibor 1927-2006 – Újra megfogyatkozott eggyel a nép- táncmozgalom nagy generációja. Elment a csendes szavú „táncmester”, a szorgos archivátor, az etióp táncok avatott kutatója, a fölkészült táncos szakíró, a magyar néptáncmozgalom több mint hat évtizedének nagy tanúja. Úgy érkezett a táncmozgalomba, s a színpadi táncművészetbe, mint lapostarisznyás, furulyás kisdiák, s úgy is ment el szinte észrevétlenül, mindenét szétosztva közöttünk, amit munkás élete során gyűjtött. Közben volt alkalma megmutatni „garabonciás” képességeit, ahogy életrajzát, írásait, s a visszaemlékezéseket olvasva láthatjuk. Életében mindig kereste azokat a helyzeteket, pozíciókat, ahol a sodrásban érezhette magát, s kereste azoknak az embereknek a közelségét, akik a „táncos” történelem alakítói, a sodrás előidézői voltak. Ily módon ő is a nagy dolgok aktív részesévé válhatott, s olyan feladatokat vállalhatott magára, amelyek később történelmi tetteknek minősültek a maga és mások szemében is. Egyszerre volt táncos, koreográfus, pedagógus, kutató, szakíró és művelődésszervező, s mind e szerepek mögött a hagyományos magyar tánckultúra végtelen szeretete és a magyar színpadi táncművészet iránti elkötelezettsége állt. Mind a Molnár István féle, mind a Rábai Miklós féle modellnek híve volt, de a szorosabb érzelmi kötődés révén az utóbbi volt rá nagyobb hatással. Emellett vonzódott a mozgásszínházi formanyelv felé is.