Novák Ferenc írása azokra a rendszerváltás előtti időkre emlékezik, amikor az ő asztala körül a világnézeti különbségeik ellenére olyan kiváló koponyák gyűltek össze, akiket ma már nem lehetne egy asztalhoz ültetni. Csoóri Sándor, Bodor Pál, Deák Tamás, Böjte József, Heleszta Sándor, Sütő András, Karikás Péter, Keserű Kati, Böszörményi Nagy György, Ablonczy László, Kallós Zoltán, Korniss Péter…
Novák Ferenc hosszan sorolja, miben értettek egyet ezek az emberek. Akkor.
„Egyetértettünk abban, hogy a magyar kultúra egységes, teljes, a határokon átívelő szellemi vagyonunk megbonthatatlan, történelmi gyökerei is közösek. […] Egyetértettünk abban, hogy a kommunista rendszer hamis, voltaképpen nem is létező proletár internacionalizmusra hivatkozva nemzeti öncsonkítást kényszerít ránk, amikor elhallgatni és elhallgattatni, tiltani akarja a határokon túli magyarság kultúrájának, értékeinek be- és felmutatását. […] Egyetértettünk abban, hogy a magyar kultúra európai képződmény, melyet népünk saját arculatára igazított, s beleépítette régi idők távolról hozott öröksége erejét, szépségeit is. […]”
De mi történt a rendszerváltás után?