(Senkiföldjén soromra várva) Keresztapámat, Sz. Istvánt már tagbaszakadt termeténél fogva is Toldi Miklósnak képzeltem, hát amikor meghallottam hogy tizenhárom évesen már Kolozsváron volt elszegődtetve hentes- és böllérinasnak. „A második világégés idejére már fel vótam szabadítva, s olyan erőben tartottam magam, hogy a legvadabb mócvidéki bikát is a »tér- gyire« kényszerítettem...” A híres história hősének szerepét nem sokáig játszhatta, ugyanis a Kincsesváros vágóhídjának kapujából ragadták magukhoz a nyilas hordák 1944-ben, és hurcol- ták el egy szál vászongatyában és anyja által szőtt kendersurcban a már minden sebből vérző Budapestre. „Mikor Pesten kituszkoltak a marhavagonokból, minket, »fájinabb« legínyeket különválasztottak, és a hónyunk alá egy SS-jelet ígettek. Hadrafogóinkat jó- szerivel még hátba köpni sem volt időnk, s hónyunk »új mintázottya« még bé sem gyó- gyult, mikor az oroszok kezire kerültünk, akik elég hamar bévagoníroztak bennünket, és máris irányítottak a veszett farkasok által is elkerült, rettenetes szovjet lágerekbe.” Az utcabeli pajtásaimnak reggeltől estig csak keresztapám hányattatásáról és vitéz- ségéről dicsekedtem. Okosnak, bátornak tartottam mindig – az is volt! –, hiszen ő fedezte fel, hogy a szomszéd barakkban élelmiszerraktár rejtőzik, amit fogolytársa- inak a tudomására is hozott.