Néha azért itt-ott felvillannak ezek a szép színek, megszólalnak a régi muzsikák, pörögnek a szoknyák, csattognak a csizmaszárak. Ilyenkor megnyugodhat kissé nap mint nap fakuló lelkünk, hogy van még, aki mártogatja „Berzsenyi ecsetjét”, hogy van még, aki színeket és vidám vonalakat pingálgat ebbe a szürke világba, beteg lelkünk gyógyulására. A XXI. század első éveiben egy új világrend kialakulásának, az emberi lélek teljes elsivárosodásának korában, „Európába vezető utunk legvégén”, poroljuk hát le Berzsenyi gondolatait! Nagy szükségünk van rá! Mit is jelent ennek a népnek, Kárpátok koszorúzta területén, a hagyomány, a kultúra? Bizton állíthatjuk, hogy az életben maradást, a túlélést! Ezt a mögöttünk tudott, több mint ezer-száz év számtalanszor igazolta már. A múltat idéző „színek” közül talán a tánc a legrégebbi. Valamikor a jégkorszaki ősember barlangjában születhetett, egy kemény munkával elejtett, kihűlt mamut teteme körül. Azóta töretlenül társa az embernek – „sír”, amikor szomorú az, és „nevet”, amikor vigad az istenadta. Nagy gondolkodók és egyszerű parasztemberek egyaránt, számtalanszor próbálták megfogalmazni, hogy mit is jelent valójában egy nemzet számára a tánchagyomány. Van, aki történelmünket látja meg a lépésekben, akad olyan, aki anyanyelvként tiszteli. – Egy dologban azonban mindenki egyetért: táncainkban a magyar lélek él, egyik részese a másiknak és ez visszafelé. Hát így tiszteljük a néptáncot és mindazokat, akik számunkra megőrizték és ápolgatják, napjainkban is! Hálaindító azoknak a néptáncegyütteseknek a száma, amelyek hitvallásukként tisztelik a hagyományőrzés és átörökítés feladatát. Debrecenben is szép számmal akadnak csoportok, akik ezen gondolatok mentén jöttek létre és dolgoznak azóta is nagy elszántsággal. Ilyen a debreceni Hajdú Táncegyüttes is, amely 2003-ban nemes évfordulót ünnepel. Nyugodt szívvel nevezhetjük fél évszázados sikertörténetnek azt az ötven évet, amelyet maga mögött tudhat a Hajdú.