Meghalt az öreg Meleg Juon, a román bivalyos. Utolsó útjára természetesen a többségben lévő alsó-felső magyar jó szomszédai is elkísérték.  Nem értették, de „végigcsinálták” a nagy ceremóniával járó ortodox temetés minden rituáléját, ami a háztól a temetőig néhány órát vett igénybe, és teljes fizikai erőnlétet követelt. Juon bácsi házát végső nyughelyétől négy kilométer választotta el. Ezen az útszakaszon a parintye szinte minden útjába eső emberi és természeti lénytől elbúcsúztatta, hosszas keresztvetések és térdeplések zuhatagával megpecsételve. A koporsóvivők – csak magyar szomszédok lehettek, mert a hozzátartozók illendőségből sem vihették, s a kiöregedett román családok férfitagjai nem bírták volna – még a térdeplések ideje alatt sem szusszanhattak, ugyanis fentről hideg őszi eső verdesett, amitől lent csak hígult a sáros latyak, így hát kénytelenek voltak a fáradtságtól reszkető kezükben tartani az aggastyánkort megért ember koporsóját. A széki református magyaroknál az a szokás, hogy segítenek a koporsót a sírgödörbe leengedni, és azt behantolni. Segítésben ők mindig az elsők!