Az osztálytársaimmal kezdtem el annak idején népi muzsikát tanulni, 1977-ben. Az iskola nem támogatott feltétlenül ebben. Az osztályfőnökünk, Guttmann Mihály például lebecsülte ezt a műfajt, olyannyira, hogy a tablónkra nem tétette ki a fényképét.  Nem azonosította magát ezzel az osztállyal.  Nem helyeselte, hogy egy zeneiskolai tanuló, aki addig a legkifinomultabb hangképzésre törekedett, teljesen nyers hangzásvilágot próbáljon megismerni. Miután tizenegy évig kínlódott velünk a zeneiskola, hogy jó klasszikus hangszereseket képezzen belőlünk, mi parasztzenészekhez jártunk, akik nem is az állukkal tartották a hegedűt: a hasukon fogták, megmarkolták, persze, hogy nem zenéltek olyan „szépen”. Most már nevetünk rajta, milyen bo- tor hozzáállás volt ez, de hát el kellett telnie tíz-húsz évnek, amíg elértük, hogy világszerte felnézzenek rá, példaként emlegessék a magyar táncházmozgalmat. – A KISZ eleinte nem ellenezte, de később egyre ke- vesebb teret adott a hasonló megnyilvánulásoknak. Milyen túlélési formák álltak a rendelkezésére? – Eleinte nem tudták, mi fán terem a táncház. A kifejezés szó szerinti román fordítását – casa dan- sului popular – látva meg azt hitték, hogy ez vala- mi tánccsoport.