1

2

3

4

5

6

X

Endrődi Péter fotóit a táncházas közönség korábban már láthatta a Marczibányi Téri Művelődési Központban, a Fonó Budai Zeneházban, a Szezonnyitó Táncházon a Fővárosi Művelődési Házban és a folkMAGazin lapjain is több ízben. Legutóbbi önálló kiállítását 2004-ben a Francia Intézetben rendezték.
Az itt közreadott fotók 1984 és 1996 között készültek, jelentős részük Romániában, főként Gyimesben. A „valóságot” rögzítő fényképek együtt szerepelnek a szerző tértől és időtől független, allegorikus fotográfiáival, valamint festményeivel és verseivel – olyan alkotó ember művészetéről adnak keresztmetszetet, aki alkotásaival felrázni, változtatni akar.
Endrődi Péter 1951-ben Budapesten született, a Képző– és Iparművészeti Szakközépiskolában folytatott művészeti tanulmányokat. Dolgozott az MTI-ben, a Műcsarnokban, az ELTE Egyetemi Könyvtárában. Szerepet vállalt az erdélyi magyarok könyvvel, gyógyszerrel, élelemmel való ellátásában.
Kezdetben festészettel foglalkozott, majd az 1970-es évek közepétől fotózni kezdett. A műfaj– és eszközváltás oka, hogy a festészet adta kifejezési lehetőségeket nem találta kielégítőnek. Számára a festmény olyan intim világ, amely nem szól kellő erővel a mai emberhez, kevés ahhoz, hogy mondandóját, a „bajt” hitelesen jeleníthesse meg.
Verseket mindvégig írt, a festéssel és a fotózással párhuzamosan. „Amit nem tud a kép és a fénykép, az van a versben” – vallja. Mindhárom műfaj képekkel alkot, a versben azonban ott a fogalmiság is. A kép a pillanaté, a vers viszont az időben történik. A fotó egyetlen képet jelent, a vers egyszerre többet is. A mondanivaló mindhárom műfajban egy tőről fakad: komorság és szépség kontrasztja, romlás és a teremtéssel egyidejűleg született jó és szép.
Gyerekkori óbudai emlékeiben egy emberléptékű lakóhely képét őrzi lópatkolással, piactérrel. Amikor látta a nagyváros széthullását, rideggé és fenyegetővé válását, fényképezőgépével kezdte járni Magyarország tájait. A Balaton-felvidéket tíz éven át fotózta, majd természetkereső bolyongásai végpontja Gyimes lett, ahol a soká és sokfelé keresett természeti táj mellé olyan emberi közösséget is talált, amely után mindig is sóvárgott.
A nagyvárosi ember útja ez a faluig, majd vissza oda, ahonnan jött. Hisz elhagyni nem tudja, nem akarja a várost. Rideg, szenvtelen, széthulló városával a falu szintézise áll szemben, ahol becsülete van az életnek – a ló fejét is gyengéd szeretettel fogják kezükbe, ha az a lejtőn lefelé húzott tehertől földre rogyik.
A lármafa tetején szalmacsóva ég, jelzi, hogy elmúlóban van az a világ, amely a képeken megjelenik. Arra szólít bennünket, hogy segíteni, tenni kéne – nagyvárosi, modern közönyünket levetkőzve. (Sándor Ildikó)