Darmos István írása népmesei elemekkel, szófordulatokkal és motívumokkal mutatja be a művészeti iskolák ellehetetlenülését.
„Aztán egyszer csak felhők kezdtek tornyosulni a kék égen, s kezdett kiürülni az ország kincstára. Sokan sok aranyforintot gurítottak belőle a saját zsebükbe, és bizony nem titok, sajnos volt egy-két olyan művészeti iskola is, amelynek a vezetői a liliomos aranyforintokat nem az oktatásra, nem a gyermekekre költötték, hanem kacsalábon forgó palotát építtettek, aranyhintót vettek rajtuk. Ahelyett, hogy a kincstáros a palotát, aranyhintót visszavette volna, minden iskolának egyre kevesebb aranyforintot gurított, amíg már csak egy-egy fél rézkrajcár jutott nekik. Azt mondta, az aranyforintokat fizessék be a szülők, de ebből látszott, nem tudja, hogy a szülők csak rézkrajcárokat vagy fabatkát keresnek, miközben mindenért egyre több krajcárt, egyre több aranyforintot követelnek tőlük. A fél rézkrajcárból viszont már a varázslók sem tudták az iskolákat működtetni.”